Régóta készültek az útra, így fáradt volt a két vándor. Messziről lovagoltak fel a király városába, napnyugatnak. Késtek is jó egyharmadórát, kopottas ruházatukon meglátszott a hosszú vágta pora .- Késtetek! - dörrent rá a megszeppent utazókra az Őr, s emellé még jól meg is rázta alabárdját. A vándorok eközben a földet nézték, és szemlesütve várták az ítéletet.
- Hoztatok is, meg nem is. Elnapolom az ítéletet! Hozzatok még, mutassatok be mindent! És legközelebb illő ruházatban járuljatok színem elé! - Így szólt az Őr, majd ajtót mutatott nekik.
Az utazók némán visszaügettek, s alig kötötték ki fuldokló paripáikat, otthon azonnal lázasan keresgélni kezdtek. Pergameneket javítottak, folyt a tinta naphosszat, hogy október idusára, a második jelenésre legalább látszólag minden rendben legyen az Őrök előtt.
- Nem így ment ez régen - szomorkodott egyikük - Elég volt cifrán fogalmazni, és nem kérdezett vissza az ebadta népe. Manapság meg mindenki szót kap, bírálnak, kétkednek! Már a postámat sem nyithatom meg tőlük nyilvánosan, minden bokorban egy kém figyel! - dohogott.
- Csend legyen! Hiába minden cselvetés, úgysem tudnak olvasni, analfabéta mindahány - mordult rá társa. - Betűt is hiába mutatnál nekik, csak arra jók, hogy bólogassanak, szántsanak-vessenek, húzzák az igát! Még a jótékonyságot sem értik. Ott a jó Vének Tanácsa, a szentéletűek, ne feledd, mi őket szolgáljuk, s nekünk bizony ők a példaképeink! Emlékezz, mit kért a király! - szólott, s megcsörgette zsebében a harminc ezüsttallért. Húzta lefelé a súly, nehéz volt a teher, de az alku mégiscsak alku volt. Így ment ez a szomszédvárban is.
(folyt.köv.)
f.z.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése