I. Buna Ziua, Romania! Mindenki hozzon magaval meg egy ekezetet! Ej, itt meg a felkialtojel is mashol van, de nem ez az egyetlen nehezsegunk.
(Na jó, félre a tréfával, Kopernikusz óta ismerjük a billentyűzet-váltást.)
Szóval, van egy kis feeling abban, amikor az ember hajnal
kettőkor érkezik meg a magyar-román határra. A magyar határőr fel se néz a Blikkből, a román viszont -mivel amúgy magyar - kötözködik. “Hová lesz az út, uraim?” - igy a kérdés, a válasz: hát Bukarestbe. Abszolút nem tűnhettünk dealereknek, egyes-egyedül a nagy éjszakában. Aztán továbbenged, mi pedig robogunk (harminccal) tovább az első Romániába eljutott Suzukival, át a nappal is vendégcsalogató pár tiz határmenti falun.
És most, hogy egy fia közvilágitás sincsen bennük, még nagyobb a varázs, a sötétben minden utcában csakis Dacia-k vannak. Országimázs.
Egyébiránt már a határállomásra sikerült - a határőrökön kivül csak románul beszélő románokat delegálni, úgyhogy egy mókás matricavásárlás után úgy döntünk, hogy reggelig nem váltunk sehol semmit, amig nem nyit ki valami európai szinvonalú (ééééérted) bank.
Ez a pillanat Vajdahunyadon jön el, előtte egy óra alvás a kocsiban Magos Déva vára alatt - látszólag jó az épitőanyag, jelentem, csak az alatta mindent ellepő putrik állnak omlásra.
A bank után irány tovább, a közlekedés brutális, de ekkor meglátjuk a város határán épülő romapalotákat. Néhány bátortalan fotó után közelebb megyünk, miután lekanyarodunk, egy szelid bennszülött cigányasszony jótékonyan figyelmeztet bennünket, hogy az átkon túl fizikai bántódásunk is lehet, ha netán egy tévének forgatunk.
Mivel úgyis csak fotómasina van a kezünkben, négy nyelven tagadjuk egyszerre, hogy “áááá, méghogy mi tévések? Privát, privát…!” - és tovább andalgunk Románia közepe felé.
A belső román falvakba érve mindenki a lócáján ül a ház előtt. Első pillantásra úgy tűnik, itt mindenki sepregetésből keresi a kenyerét., mert mindenki sepreget. Rácsodálkozunk a városok közlekedésére, a friss uniós tagként minden európlakáton magát tömjénező ország földes-saras “elkerülőútjaira”. Minden második-harmadik házon román zászlót fúj a szél, meg egy rakat autón is. Már várom az “Európa itt épül” - táblákat, bár először a villannyal kéne kezdeni. De senki ne gondolja, hogy 20 óra országlátás után EU-szkeptikus vagyok, dehogy.
Ipartelepekre gerjedő botcsinálta fotósként is ráununk a hatalmas, rozsdás “ipartemetőkre”. Irány Bukarest, a GPS optimista, ő nem lát ki az ablakon, és nem idegeskedik minden sávváltáson. Ellenberger mi igen, miazhogynagyonis. A Városban éppen ezekben a hónapokban zajlik a “céges autót mindenkinek”-mozgalom meghonosodása, ami nem Dacia, azon multinacionális cégek logói diszelegnek. Az EU-logót is feltüntetik minden tejbolton, kilósruhabolton, és mindenhol. Emlékeztek? Ez a láz nálunk is épp csak most pergett le.
Aztán a 20 óra vezetés után 15 óra alvás, hogy nappal is ki merjünk nézni a nyolcadik emeletről a városra, amely egészen tűrhető. De ezt majd egy másik bejegyzésben.
II. Kedves naplóm,
Itt a messzi távolban nem történnek olyan nagy és fontos dolgok, mint a hevesi megyegyűlésben. Itt csak élőben lehet végignézni az erkélyről kitekintve, ahogy a román autóstársadalom törzsfejlődik. Azaz amikor egy nagy fekete BMW elé sárga Dacia taxi hajt, a BMW-ből szeliden kipattanó maffiózó kinézetű polgártársak akarnak revansot venni, de mire előkerül a baseballütő, és betörik a taxi szélvédője, a taxis az első ütés után padlógázzal húzza el a csikot. A szerencse, hogy ezt végig figyelemmel kisérhesse, ugyan Laczházi kollégát érte, de én is megelégszem azon majdnem-balesetek, forgalommal szemben elinduló buszok és mindent letúró böszme nagy (bocs, Feri) terepjárók látványával, amelyet valóban premier pláne tekinthettem meg. A járdán közlekedő-parkoló autótömegek már meg sem lepnek.
Egyébiránt már megtanultunk románul vezetni, csikorgunk, dudálunk, rázzuk az öklünket, kihajolunk az ablakon, és fenyegetőzünk a keresztyéni megbocsátás jegyében. Minden reggel eljátsszuk a hülye turistát, túlélünk minden zebrán átkelést (öt-hat sáv meg se kottyan), ülünk a dugóban két-három órát...elparkolgatunk a járda közepén, tényleg, annyira bennszülöttek lettünk 3 nap alatt, hogy már csak a Steaua-rajongás hiányzik. (Numai Dinamo!!!)
Ma megtekintettük a helyi Diadalivet, kicsit kisebb, kicsit szakadt a román zászló a közepén, de mégis a miénk. Aztán irány a Sajtópalota, amely egy extra csúf szovjet tipusú randaság. Megvolt a Népek Palotája is, és majdnem csináltam egy fotót a román Titkosszolgálat épülete előtti „Tilos a fotózás!”-tábláról, de azért mégsem. Ki tudja, jobb a szekuritáte. Azaz a biztonság.
Holnap a város szélére indulunk, a cigánygettóba, tehát ha nincs bejegyzés estig, gyújtsatok meg egy gyertyát érettünk.
III.
Cigánygettó persze még nem volt, illetve volt török gettó. A hétfői úticél Constanta volt, a Fekete-tenger legnagyobb kikötővárosa. És mint ilyen, igencsak félúton áll valahol a török-balkáni és a posztszovjet mentalitás (és városkép) között.
Az odavezető utat autópályának ugyan nem nevezném, bár a románok szerint az. Miután egy, a saját sávunkban velünk szembe robogó piros kisautót reflexből elkerülünk, irány a Sztráda. A Sztráda, amely a „ki itt felhajtsz, 130 kilométerig ne is várj benzinkutat!” - kinyilatkoztatással fogad. Merthogy ez áll a táblán.
Nincs is benzinkút, minek is az, viszont 2 kilométerenként egy parkoló, ahol mindig van valami Dacia felnyitott motorháztetővel. Nem birják a 130-as tempót, amelyet egészen 70 kilométer hosszan követel meg tőlük az élet, utána ugyanis megszakad a pálya jó 40 kilométerre, hogy még egy 10 kilométer erejéig folytatódjon. Hijjjába, még a nagy Conducator kezdte el, 20 év alatt sok az a 80 kilométer?
Tehát Constanta, eredeti budapesti közlekedési morállal - abban tér el a bukarestitől, hogy abban legalább lehet haladni (egyébként ledudálják a drivert a bakról). Itt meg a lámpától-lámpáig cimű mesejáték zajlik. A város szép nagy állat, Mamaia kicsit még szocreál, a tengerpart nagyon kellemes, még igy február végén is. Könnyű beleszeretni, még azt is elfelejti felfogni az emberfia, hogy egy barátja túl az Óperencián (Magyarországon) nyert 5 milliót. És megbabonázva issza tovább a kávéját a török negyedben. Mert nagyon finom kávé.
A kikötő annyira Rejtő Jenő világa, hogy róla kéne elnevezni. Félvilági alakok mindenhol. Mindenhol bontásra itélt házak, önkényes beköltözők, török asszonyok, a szemétben focizó gyerekek - hiába, ez a nagy Georghe Hagi szülővárosa, mégiscsak ő a statisztikailag leghiresebb román a románok szemében. Az utcákon dobozok, azokban kóbor kutyák, szürrealisztikus kép, de igaz. Egy-két sarkon belül egy mecset, egy ortodox és egy katolikus templom, és a zsinagóga. A török kávé nagyon finom, de nem feledteti, hogy három napon belül már a második kikötőbe nem tudunk bejutni.
Hazaút, sötét falvak megint csak mindenhol, elvétjük az irányt, úgyhogy az „autópálya” helyett településeken át robogunk vissza a fővárosba. Közben egy román kamionos majdnem letúrja lélekvesztőnk hátulját, de végül mégsem. Alig birjuk már hazáig, meghasonultan bömböltetjük a Slágert, a Dragostea din tei-t. Aztán úgy négy óra autókázás után kikötünk.
IV. Vice City
Grand Theft Auto...ez a játék jut az eszembe mindig az itteni közlekedésről. Lehet, hogy lőnek is, csak mi még nem láttuk. Laczizé könnyebb helyzetben van, az ő ablakából több balesetet látni, mert ott a kereszteződés. Tegnap egy kisebb gázolást nézett végig premier plánban, de semmi bulváros-véres; az elütött pasas összeszidta a sofőrt, aztán elment haza, vagy skandinávlottózni. Ki tudja.
Az elmúlt pár nap során több tucat sötét hátsó udvarban jártunk, határszéli csehóban, koldusok, utcagyerekek között, néha tényleg baljós arcok fogadtak minket, de sem kirabolni, sem megkéselni nem akartak; sőt, tiszteletre méltóan ékes angolsággal szolgáltak ki a világvégén is. Persze olyan helyekre nem sikerült nyelvtudással rendelkező kollégákat delegálni, ahová valóban kéne valami külföldiség - határállomásokon, kikötőkapukban csak kézzel-lábbal értettük meg magunkat.
Sztereotipiák? Hmmm. Senki nem emberevő, de ehhez az országhoz kell kalandvágy és kellő idegzet. Nagyon sok minden más, mint otthon, de néhány dolog jobban múködik. Az emberek közvetlenek, ha turistát látnak, előzékenyek, nem dudálják le a fejét a zebrán (a románokét egyébként egyenként...) A rendőrök mindig villogó szirénával közlekednek, csak a sivitást kapcsolják le default módba. Az ország lehetne nagyon szép, de az épitészet több, mint kaotikus, lényegében mindenki azt épitett, amit akart, és oda, ahová elkezdte. Semmiféle koncepció nincs a régi városrészekben; az újakban is csak annyi, hogy egy nagy, kilométeres vonalzóval meghúzták a boulevardok és a strada-k alapvetületeit, aztán Dózeristen és Panelisten szertartásai következtek.
A Titan-lakótelep, ahova bevackoltunk, lényegében Közép-Európa legnagyobb egybefüggő lakótelepe; de az a rengeteg erdélyi öreg, akit a falurombolás után betelepitettek - többek között - ide is, megőrizte a régi szokásait; azt nem lehetett lerombolni, elvenni tőlük, hogy kiüljenek a ház elé a padra, mint otthon. Ülnek is rendben, még akkor is, ha szakad a havaseső.
Aztán itt van az ortodox vallás világa, a zárt, de a világra mégis nyitott monostorok tavak partján, olyan falvak szélén, amelyen az átlagember át sem mer hajtani, annyira veszélyesnek tűnnek. A szerzetesek még Ceusescu idején is megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek, hiszen a román nemzeti tudatot a valláson keresztül is erősitették. Egyébként belső tartást tekintve mi, az örökké nyafogó, megsebzett nép példát vehetnénk róluk.
De mindegy, mielőtt még eljutnánk a Beavatásig, elmegyek aludni. Várnak.
F.Z.
