2010. március 20., szombat

Egy kisiklott élet

Adács, ajtaját-ablakát vesztett, kifosztott, összefirkált mai magyar vasútállomás. Villogó szirénák, lezárt sorompók, néha elrobog egy-egy vonat, félpályára szorult a forgalom, a lassuló vagonok ablakából kíváncsian nézelődnek az utasok. Körben jól értesült bámészkodók, rossz időben túl sokat látott szemtanúk, és a háttérben, pár méterre a sínektől a pezsgő életű sarki kocsma világít.

A kocsma, ahová mindenki betért egy felesre. A hullaszállítók, mielőtt szedegetni kezdtek. A rendőr. A rokon, aki előre tudta, mi fog történni.

És néhány órája maga az öngyilkos is. Szólt ám ő időben, hogy bizony ma megöli magát. Persze, Pistám, miért nem iszol még egy sört? - mondhatták neki a cimborák. Ha voltak. Rossz élete volt,. mondták a nálam okosabbak.

Akkurátusan felakasztotta a kabátját, és amikor jött a negyed hatos vonat, konzekvensen kifeküdt elé. Az ígéret mégiscsak szép szó.

Fokozódik a  hangulat, újabb fontos pont jön az estében, amit látnia kell a keménymagnak. De a bámészkodók mégsem annyira bátrak, az azonosításnál elköszönnek, hirtelenjében megy mindenki a jódolgára. Az igazi mindentlátók a kocsmában, kényelmesen sörözve végignézték az egészet. Péntek esti keserédes szórakozás a feles mellé.

Valóság.

Hazafelé meg előttünk ütnek el egy kutyát. Az is az. Tavasz van, mondom magamnak, öngyilkos-szezon.

..::efzé::..