Magashegyi andegránd

Hát akkor most Szlovákia, Magas-Tátra, irány Poprád, az interneten jó előre szemügyre vett, hangulatosnak tűnő szállás a város szélén.
Amelyről gyorsan kiderült, hogy a megbeszélt összegért valójában szocreál lakberendezés és alig kitakarított szobák várnak ránk, meg egy olyan parkoló, ahol azért nem szívesen álldogálnánk az autóval. A reepciós lánynak is inkább teher voltunk, mint vendég, úgyhogy továbbálltunk feljebb, Stary Smokovecen találtunk kis keresés után egy valóban tetszetős szállást, ahol két napig olyan szinten nem is zargatott a tulajdonos, hogy aztán a távozásnál úgy kellett kinyomozni, merre jár - merthogy azért fizetni illik.

Másnap reggel nyomás a hegyre, a reggel nyolcas érkezés azt jelentette a Lomnici-csúcs aljánál, hogy fél háromkor tudunk felmenni a csúcsra. Csúcs, mondtuk is rögtön, aztán elkezdtük elütni a hat és fél órát, felültünk az első felvonóra, amely üveges volt, fényképezésre alkalmatlanul karcos ablakokkal, és gyakori megállásokkal, amit Martina nagyon értékelt. Már amennyiben szerette az előlre-hátra hintázó fülke imbolygását. Pedig nem is. Kis tengeribetegség után érkezés a csúcs közepére, 1700 méter, reggeli, kis augusztusi vacogás, séta mindenfelé, de az idő csak nem akart telni, még mindig maradt három óra szabadidő. Addig nézegettük a következő felvonókat, míg orvul jegyet vettem a középsőre is.

Semmi fülke, de imbolygás a maximumon, jobb, mint a vidámpark. De legalább kevesen voltak rajta. Közben nézzük a csúcsra, 2600 méterre felvivő kis piros lélekvesztőt, amint látjátok, a ködbe veszik valahol több száz méter magasan. Előny a tériszonyosoknál.

Előtte még Martina körbeturnézza az összes potenciális szirtet, szerintem zergét reggelizhetett aznap, mert ön-, köz, és lavinaveszélyes is volt, amit ott fent elkövetett.

Sebaj, megjött a kis piros izé, (ld.lent, bizony-bizony, az nem pók, hanem felvonó) megijedni sincs idő, annyira gyorsan elindul felfelé, a gép nem szédül, az emberek torkában gombóc, az enyémben csak a leszállás után lesz majd, mert akkor ebédeltem knédlit, de ez mellékszál. Megyünk felfelé az égbe, olyan sűrű a köd, hogy ha lepottyannánk, valószínűleg megfogna. Ez a tudat meg is nyugtat, aztán 10 perc után megérkezünk a Lomnici-csúcsra. Ott egy goromba bácsi a kezünkbe nyom egy kis kártyát, amin az ötvenpercnyi fent tölthető időre figyelmeztetnek, utána nincs mese, le kell menni, vagy megetetnek a jetivel. A szlovákokból mindent kinézek Slota, az átrajzolt Európa-térképek meg Meciar után.

A látvány lenyűgöző, már amikor látunk valamit a felhőtől. Kávé az égben, csúcsárakon, majd irány lefelé, hogy szembesüljünk főnökünk meglepetésszerű rajtaütésén. Még a Tátrában sem hagy nyugton. Sőt, még tetézi: szembe is találkozunk vele este étteremkeresés közben.:)

A harmadik nap a vártúráké, közben megfigyeljük a direkt marketinget, miközben az út szélén gombát és gyümölcsöket áruló cigányokat kerülgetjük. Elég közel lépnek az autóhoz, nem akarunk Olaszliszkát, úgyhogy vigyázunk nagyon. Késmárk, Lőcse és Poprád óvárosa után útba ejtjük Szepesváralját. Az óriási, agyondicsért vár valahogy nem fogott meg, mindenhonnan ugyanazt látni, lényegében csak egy gigantikus labirintus. Az emberek viszont kajálják, lépni sem lehet a turistáktól.


És irány hazafelé, rosszarcúbbnál rosszarcúbb városokon hajtunk át, sokat morfondírozunk azon, hogy melyik boltnál biztonságos megállni egy gyors vásárlásra, aztán találunk egy pizzériát, és pár óra múlva ismét Magyarország szeretett kátyúit kerülgetve hazaérkezünk.

fz