Egy gondola bánt engemet

Annyit gyalogoltam az észak-talján hőségben, hogy bizony megvilágosodtam, megfejtettem a titkot. Velence a középkor szép reményű, de vesztére eldemszkysedett városa lehetett, húzzunk fel cölöpökre, vízre mindent, aztán ne építsünk elkerülő utat, hidat, fulladjon bele mindenki a pocsolyába, akinek nem tetszik, legfeljebb nem szavaz a dózséra. A dózse úgyis épít magának rendes, beázásmentes palotát akár egy horvát szigeten, ahol elfér a szolgálati terepjárója. És hogy a cölöpök idővel elkorhadnak? Azt majd megoldja a fiatalabb generáció.

Ennyit a kiskirályokról s a cölöpökről. Velence a babakocsis anyukák rémálma, mozgássérültek is inkább nézzék meg a neten, mert semmi akadálymentesítés, csak műemlék lépcsős hidak, legalább nem tolják bele a kicsiket a lagúnába, no. Dübörög az álarcbiznisz, minden turista alku-, és rialto-készültségben, (lásd még: Óhajok Hídja), feszülten menetel célja felé a szűk utcákon, és retteg attól, hogy valahol megszomjazik, mert hát az árak náluk nem a földön járnak, ahogy szokták mondani volt.

A milliónyi gondolást elnézve nem értem, miért nincs Velencének önálló kajakcsapata Pekingben. Reggel felveszik a csíkos trikót, kalapot rá, közhelyből élnek, na. Persze beszállnak hozzájuk, ha van rajtuk kalap, ha nincs.

Ez egy ilyen ipar. És várják a turistákat, akik a végén persze pont mindig kínaiak meg japánok. Sayonara, mondják, s a gondolások meg gondolják, hogy szálljon erre, vagy arra, tökmindegy, egy maffia, egy klikk ez. Egy ár mindenek felett. Gondolás maffia. Jól hangzik?

A Rialton alkudni kell, írja az útikönyv, bár nem teszi hozzá, hogy lehetetlenebb, mint Orbán Viktort átpakolni az MSZP-be. Az árusok is ismerik az alku intézményét, nyilván önös üzleti érdekből ők terjesztették el az egész Lonely Planet-en.