Dolgozunk a gyöngyösi tévé Apolló-programján, kéthetente szerdán új adás, hajtós meló, nemes, szívatós feladat...gumigyárakba kamerával bejutni...Szép elképzelés, közel nulla esélyű megvalósítás. A multinacionális cégbirodalmak honi helytartói természetesen szinte minden eszközzel igyekeztek - széles, megértő mosolyok mellett - megakadályozni még azt is, hogy beleszagoljunk a levegőbe kis bennfentes univerzumuk határcsillagainál.
Túl a totális képzavaron jöjjenek az érdekességek, hiszen az egy dolog, hogy megy az ember, és kérdez, nyomoz, telefonál - ebből él, no de mennyi őrültséggel találkozik eközben...Idegen vidék, nincs ismerős, mindenki bizalmatlan, nincsenek előre ezerszer bejárt utak.
Tanulságos kis kirándulásokon vagyunk túl. Ott volt például a Hankook barátságos, krisnás sajtósa, Katalin a dél-koreai cégnél - félmosoly - aki szelíden közölte velünk, hogy ő ugyan maximálisan megérti nyomozásunk lényegét, de nemcsak nem ereszt be fényeznünk a Gépi Korea Szakszervezeti Mekkáját, de emlékeztetett és egyben jósolt is: azt mondta, hogy legott Nyíregyházára se induljunk el, hiszen - mint a Michelin korábbi sajtósa - anno a dunaújvárosi tévések (a Hankook odaérkezte előtt ugyanilyen műsort forgatni próbáló) stábját is nagy szeretettel hajtotta odébb. Szóval akár tekintsük is úgy küldetésünket, mint ami sebtében defektet kapott.
Nincs is ennél jobb motiváció, már az oviban is mazochista voltam, Vujity Trvtko volt a jelem, tehát irány ennek örömére a Michelin. Két hét telefonálás, csakis egyetlen ember mondhatja meg a frankót frankékról, ő adhat engedélyt. A gond csak annyi volt, hogy a Michelin sajtósa, Béla - mondom, a kommunikációért felelős bélája - senkinek nem veszi fel a telefonját, aki nincs benne a címlistájában. Eleve Nyíregyházán úgy tudják a munkatársak, hogy épp a fővárosban van, s ha Budapesten kerestük, akkor meg a Nyírségben volt épp. Igazuk van, hosszú az autópálya. Nehéz lehet így jó híreket sugallni a cégről, de jól van, belefér. Megkérjük a nyíregyházi alsajtóst, hogy ugyan kommunikálja már le főnökbélája felé, hogy mi igen nagyon értékelnénk, ha felvenné a kis rezgőjét, s legalább megkérdezhetnénk, amire úgyis tudjuk a választ, de mégis. Béla néhány nap múlva, hetvenkettedik hívásunkra reagál, s búgó hangon közli: már mielőtt belépnénk, hagyjunk is fel minden reménnyel, nem segít. Nem is segíthet.
Sebaj, mi a kialakult rutinnal azért lementünk. Először főbejárat, csend, várakozás, minden tárva-nyitva, csupán egy üvegajtó választ el a - táblával jelölten - filmezhetetlen titkoktól. Az operatőr kolléga felemel egy belépőkártyát telis-tele az érvényes játékszabályokkal, rajta azt, hogy melyik irányba szabad nézni, köhögni, botlani és ájulni a Michelin vendégszeretetének megtartásáért. Ember nincs a recepción. Várunk vagy 5-6 percet, üldögélünk, nézzük a relikviákat a vitrinekben, de semmi. Felállunk, keresünk hát egy másik bejáratot, hátha.
Ezután - ahogy hozzászoktunk - jelentkezünk a biztonsági őröknél, hogy televíziós kameránkkal néhány órát garázdálkodnánk az általuk szorgalmas rottweilerként felvigyázott objektumok mellett. Jó tisztázni, kinek mi a joga, mi közterületen filmezhetünk, ők magánterületen inzultálhatnak, ugye. Nyíregyházán is feltesszük a szokásos körkérdéseket, s jelezzük, hogy ha azért a Mars és a Nyilas együttállása folyamán mégis valami felelős elvtárs szóba állna velünk, akkor mi nem ellenkezünk. - Fél hat van, uraim, ilyenkor már nincs bent senki a píárról - veti oda az inkább álmos, mint határozott biztonsági őr. Mi azért megköszönjük a türelmét, névjegyet nyomok a kezébe, legyen hova nyúlni, ha perelni kell, s filmezni kezdünk.
Három percen belül ilyenkor elő szokott kerülni egy píáros, sajtós egy biztonsági főnök és a leadott névjegyem kíséretében (soha nem adják alább) , szóval nyilván vannak tartalék erők a céghadseregben, akik mégiscsak benn lazítanak még fél hatkor is. Most is így van, jön a szokásos blabla arról, mennyire örülnek nekünk, mennyire támogatják a mi kis Mission Impossible-unkat, de nyilván már nem vagyok hülye, és felvett sztenderd bólogatásaimat bevetve ismét megvilágítom, hogy tudom, hogy megy ez. Ők is tudják.
Ki ne feledjem a Csúcstechnika Japán Dilimandzsáróját, a tatabányai Bridgestone-t. Ők is lelkesek, és szórakoztatók, három hét alatt érkezik válasz negyedik emlékeztető levelemre, de nem ez a lényeg, nézzék, milyen magyarsággal sikerült odavetni - az egyik legmagasabb ottani székből bepöttyintve - ezt az e-mailt:
Köszönöm emlékeztető e-mailét. Természetesen dolgozom a válaszokon. Tudnia kell, hogy először az anyogot angol nyelven kell megírni majd magyrul. Több személy is elolvass mielőtt eltudom Önnek küldeni. Egy héten belül azonban remélhetőleg ott lesz Önnél.
Remélem, azért egy magyar személy is átnézi, mielőtt sohanapján megérkezik a válasz. Nem kell sietni, ráér az illetékes elvtárs, végülis a róluk szóló műsor a levél érkezte előtt pár nappal adásba került.
-fz-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése